Theudelinda határozottan megkönnyebbült a férjével váltott búcsúcsók után. Most, hogy Tommaso elment, nem kell senki előtt színlelni, azt csinál, amit akar, úgy kínozza magát, ahogy akarja.
Nem is habozott sokat. Csak egy szavába került, és hamarosan egy környékbéli parasztokból álló nagy brigád leste minden parancsát.
– Akartok sok pénzt keresni? – kiáltotta Theudelinda.
– Akarunk! Persze, hogyne akarnánk! – tört fel egyszerre több mint húsz torokból.
– Akkor itt az első feladatotok! Látjátok ott azokat a falakat? – és saját hajdani kastélyának üszkös romjaira mutatott. Az emberek bólogattak.
– Most kel fel a nap. Mire lemegy, színét sem akarom látni! Tüntessétek el mindenestül!
– De nagysád, hova tegyük a köveket? – hallatszott valahonnét hátulról.
– Akárhová! Ássátok el, csináljatok vele, amit akartok, csak egyet ne. Házat senki se építsen belőlük, mert átok ül minden kövön!
Az emberek nyomban lapátot, csákányt, talyigát ragadtak, és munkához láttak. Napnyugtára híre-pora sem maradt az ősi kastélynak, még az alapjait is kiásták, területét pedig gondosan lefedték az erdőn túli kaszálóról hozott gyeptéglákkal.
Mindebből azonban semmi sem jutott el a közeli falucskába, ahol Ingrid, volt szobalány Theudelinda kastélyában, most leendő menyecske, épp az esküvőjét készült tartani. Már minden készen állt, az egész falu ünnepi díszben pompázott, a násznép összegyűlt, és Ingrid éppen elkészült ünnepi toalettjével, mikor hat fekete táltostól vontatott hintó gördült végig a főutcán, és megállt a templom előtt. Theudelinda szállt ki belőle, és vércsevijjogáshoz hasonló hangjától a legrészegebb legénybúcsús fiatal is rögtön kijózanodott, és rémült hallgatásba dermedt.
– Valaki közületek a legrettenetesebb eretnekség bűnének fertelmes posványában leledzik! – rikoltotta Theudelinda, miközben négy, szintén feketébe öltöztetett szolga egy máglya megrakásához látott a tér közepén. A násznép némán nyitott teret nekik.
– Az a valaki teljes szívéből, minden erejével, teljes odaadással… – hatásszünet – … a Sátánt szolgálta! Évekig élt a bűn fészkében a saját jószántából! Ez olyan bűn, amit a máglya tisztítótüze is csak nehezen moshat le ocsmány lelkéről! – majd minden eddiginél élesebben rikoltotta: – Vezessétek elém Ingridet, hadd teljesítsem be rajta az isteni igazságszolgáltatást!
A tömeg rémülten felmorajlott, a fekete poroszlók pedig elővonszolták a menyasszonyi ruhába öltözött síró, sikoltozó Ingridet.
– Walter! Walter, segíts! – kiabálta a lány eszelős kétségbeesésében – Én nem vagyok bűnös! Csak felszolgáltam! Nem csináltam semmi olyat!
– Lám, még tagadja cinkosságát a boszorkánycéda! – süvöltött Theudelinda – Máglyára vele!
Eközben három poroszló fogta le a vőlegényt, Waltert, további öt pedig kordont tartott Walter felbőszült barátai előtt, akik mindenáron Ingrid segítségére akartak sietni. A lányt a máglyára kötözték, és négyfelől alágyújtottak.
– Aki el merészeli hagyni a teret, ugyanerre a sorsra jut! – kiáltotta Theudelinda. Az egyre jobban elharapódzó tűz ropogása lassan elnyomta Ingrid sikolyait. A lángok visszatükröződtek Theudelinda vadul villogó, tébolyult szemében.
– Mit képzel magáról ez a nő, hogy Isten?! – fakadt ki másnap Walter, barátaival elvonulva a kocsma egy csendes zugában – Ingrid soha, senkinek sem ártott, mit tehet róla, hogy a gazdái miféle mesterkedéseket űztek?
– Semmit sem űztek – válaszolta az egyik barátja – Közönséges birtokosok voltak! Sőt, mondok valamit! Addig ment jól a sorunk, ameddig ők voltak az urak! Az a nő, de a férje is, akármennyire ájtatosak, de kizsákmányolnak! És most ez az égetés…
– Beszélj csak kicsit hangosabban, hadd hallják meg a nő spiclijei! – szólt rá a beszélőre a társaság harmadik tagja.
– Mindenesetre tenni kell valamit. Ez a nő mindannyiunkat a végromlásba dönt.
– Mi sem egyszerűbb – szólt közbe a negyedik cimbora, aki a száját eddig inkább csak ivásra használta – A nő állandóan utazik, könnyűszerrel lenyilazhatod, amikor a hintójában ül!
– Vagy lazítsd meg a hintója tengelyét, hogy akkor essen szét, amikor a legjobban vágtat – szekundázott valaki – Ha kis szerencséd van, agyonüti magát.
– Csak az a baj, hogy sosem jár egyedül. Mindig vagy húsz poroszló kíséri!
– Azok nem okozhatnak sok gondot. Közéjük küldesz egy sörszekeret, félóra múlva aztán boszorkánynak kell lennie, aki föl akarja mosni őket!
– Na ne legyél olyan biztos benne, hogy nem az. Úgy hírlik, a családját az Inkvizíció intézte el, azok pedig soha nem működnek ok nélkül!
– Én úgy hallottam, hogy nem volt velük semmi baj.
– Mit hallasz te? Legföljebb a borosüveg kotyogását. A múltkor is azt hitted, hogy a szomszéd Ulrich az áron alul eladott oldalasait sajnálja, pedig épp akkor temette el a nagyanyját! Persze holtrészeg voltál, mint mindig.
Felröhögtek.
– De abban igazam volt, hogy bolondul adta el azokat az oldalasokat! – Erre még jobban elkezdtek röhögni. Már órák óta üldögéltek ott, és jó pár pint sör lecsúszott a torkukon.
– Tudjátok, mire fogom felakasztani azt a ribancot? – kérdezte Walter már kissé akadozó nyelvvel – A saját beleire…
A nagy beszélgetésben nem látták, hogy valaki a pultnál fizet, és csendben távozik.
Fél óra múlva a faluban poroszlói élén megjelent Theudelinda.
– Ez az a falu, ahol az összeesküvés fészke van?
– Ez, úrnőm – válaszolta a besúgó.
– Felégetni.
A fekete csatlósok azonnal szétszóródtak az utcácskákban. Innen is, onnan is láng, sikoltozás csapott fel.
Az egyre terjedő tűzözön közepette egy rongyos asszonyság omlott Theudelinda lába elé. Három kisgyerek állt megszeppenve körülötte, a negyedik még karonülő volt.
– Úrnőm, könyörülj meg rajtunk! – rimánkodott az asszony, könnyeivel öntözve a nő lábait.
– Mit merészelsz, koldus? Takarodj, ne orcátlankodj itt fattyaiddal! – ripakodott rá Theudelinda.
– Úrnőm! Tekints e gyermekekre! Mi lesz belőlük, ha az otthonukat felégeted?
– Nem kotródsz? Még vádolni mersz?! – rivallt rá Theudelinda. Egy arra rohanó paraszt kezéből úgy kapta ki a kaszát, mint ahogy egy fűszálat tép ki az ember, és lesújtott vele a szerencsétlen asszonyra. Mikor azzal végzett, a rémületükben sikoltozó gyerekeket intézte el sorra. Még a csecsemőnek sem kegyelmezett. Meleg vérük összefröcskölte ruháját, arcát.
– Senkit se hagyjatok életben! – süvített Theudelinda rikoltása a lángokban álló falu felett.
Minden ízében remegő, holtsápadt csatlós borult úrnője elé.
– Úrnőm, nekem feleségem, négy gyermekem él itt – rebegte.
– És ez miben akadályoz meg téged?
A poroszló csak hebegett.
– Úgy, tehát megtagadod a parancsot? – villámlott Theudelinda szeme – Követheted pereputtyodat a pokolba! – és lesújtott a kasza.
És ez így ment faluról falura, végig a hatalmas birtokon. Minden falvat, ahol csak egy élt azok közül, akik valaha a kastélyban szolgáltak, Theudelinda felégetett, a lakosokat pedig lemészároltatta. A protestáns falvakban hovatovább eluralkodott a rettegés. Már nem is nevezték másképp úrnőjüket, mint Drachen, Sárkány.
Ezekben az időkben egy különös kinézetű, farkasbundát viselő idegen bukkant fel a vidéken. Gregornak és lengyel származásúnak mutatta be magát, de arca, öltözéke és leheletnyi akcentusa is inkább oroszra vallott. Sorra járta a falvakat, nem kérdezett semmit, nem elegyedett szóba senkivel, csak figyelt. Néha több napig is ugyanabban a faluban időzött, majd eltűnt ugyanolyan váratlanul, ahogy felbukkant. Az emberek tartottak tőle, a Sárkány kémjének nézték, de ha több ideig tartózkodtak vele egy helyen – például a fogadóban – valahogy mindig megoldódott a nyelvük, még ha egy árva kortyot sem ittak.
