Géniusz Lóci

Valójában én nem létezem, ez mégis az én birodalmam. Mondjuk inkább azt, hogy itt létezem, ezekben a szövegekben, mert én magam vagyok a szöveg. Valaki más írja ezt, de az én szavaimmal.

2016. október 10., hétfő

Miért is ne kötözködj a tanárokkal

Merészeltem elkövetni azt a szarvashibát, hogy Déri Balázs tanár úr poétika kurzusán kijelentettem, hogy a ritmuskövető hexameterrel (az olyannal, ahol minden szóhangsúly egybeesik a ritmikai hangsúlyokkal) nincs semmi baj. Az eredmény egyszerre elkeserítő vallomás a tanár úr igazáról és méltó válasz arra, hogy ezt a kijelentést saját kezűleg cáfoltatta meg velem 50 ritmuskövető hexameter formájában. Borzadozzatok:

Vádirat ellen szóljon most ez a védő szózat,
Válaszul írtam munkám, mégpedig arra a vádra,
Hogy kicsiny és botor elmém ebben lelheti kedvét.
Kérdezem én, hogy szólhat vádul a kedv és a tetszés?
Mért létezhet mégis rossz és helytelen ízlés?
Márpedig akkor is, ez most könnyű, egyszerü dallam,
Nem teher és nem fennkölt, semmi se változik eztán.
Kétség sem fér hozzá, furcsa ha lendül e hullám,
Mégsem mondhatom, így sem rossz ez az antik forma.
Ötven sor volt, ám nem mindegy, hogy legyen írva: (10)
Minden szóbeli hangsúly ott legyen, és soha máshol,
Ott, hol dobban a ritmus, súlyos a metrum a versben.
Nappal és éjjel ötven jó sort válaszul írtam,
Ötven sorban jó sok mindent meg lehet írni.
Mégis szűk kör, melyből szót ad számba a Múzsa:
Három szótag - maximum ennyire futja a szóban.
Arról volt szó, írjak jól, hogy passzol a ritmus,
Ám azt senki se mondta, hogy össze is érjen két sor.
Nem kell téma és értelem, nem kell mondani semmit,
Csendben lüktet, szívként dobban s felcsobog inkább.
Mért legyek én itt költő, mért is mentem a bőröm?
Nem hiszem el, hogy eddig húztam, s nyújtom e verset.
Még fele sincs kész, és már érzem, hogy kutya baj van…
Gyorsan fogynak az ötletek, lassan telnek a percek.
Fáradok, így hát itt egy kis szünet, azt hiszem, elkél. (25)
Félve és enyhén szégyenpírral szólalok ismét:
Most már látom, mért is rémes, rossz ez a vers így.
Abba se hagyhatom itt már, szégyen lenne, ha lustán
Meghátrálnék, s mástól jönne ez orvosi példány.
Kedvem lenne a gépen lógni, s játszani inkább, (30)
Már nem harcolok annyira bőszen e módszer mellett,
Sőt, nem is érdekel immár versem lüktető árja.
Rossz ez a vers. Egy fattyú. Anyja se kedveli, hidd el.
Lassan nem lesz már miről írnom, lanyhul a kedvem,
Három szótag majdnem semmire sem jó, főleg
Hogyha a vers már nemcsak hosszú, kínos és egyben
Már oly rossz, hogy félek, meghal mind, aki hallja.
Nem lehet ezt már versnek hívni, bődület inkább,
Kényszer szülte és égeti arcom e név a lap alján.
Máris? Hogyhogy? Még csak húsz bő éve ha hordom, (40)
Ám ha egy ennyire rossz mű szennyezi, s mint kosz a kézre,
Rátapad, inkább mentem hű nevem, és le se írom,
S mint rossz gyermeket élveteg anyja ha megszüli is, de
Meg nem tartja, úgy vetem én is e művet a köznek,
Borzong, s jócskán töpreng majdan mind, aki hallja,
Miért kellett ezt? Hogyhogy volt, aki elkövet egy rút,
Semmire sem jó, semmibe függő, versszerü, hosszú,
Kínos módon ritmikus, gyilkos verstani fegyvert,
Melyről tudnak mondani minden szépet és rosszat:
Légyen e versem intő példa a kései népnek.

2016. július 4., hétfő

Örvény

Várok az éjben,
Benn a sötétben,
Jól figyelek

Könnyre, haragra,
Néma szavakra
Megfelelek

Lám, befogadtál,
Ennem is adtál:
Vétkeidet

Éned az énem,
Engeded élnem
Életedet

Lelked a vágyam,
Tested az ágyam,
Nem menekülsz:

Szörnyeteg álmok
Forgatagában
Mélyre merülsz.

2016. február 17., szerda

A nyughatatlan

Egyedül utazik
Nagy csomaggal
Honnan jött, nem mondta meg.

Egyedül utazik
Néma csendben
Nem mondta meg, hova megy.

Egyedül utazik
Itt sem áll meg
És soha meg nem pihen.

Egyedül utazik.
Itt se várják.
Csak megy tovább csendesen.

2015. október 23., péntek

Ősz

Ne higgy a kósza lélek
Bolondos szép szavának,
Ne hidd: a kóbor állat
Majd egyszer visszajön.

Marasztanád, hiába
Ne vedd e súlyt magadra
Ne sírj, ha jő az óra
S ő végleg elköszön.

Ne nézd a gyertya lángját
Magányos éjszakában,
Kietlen téli tájban
Ne keress lábnyomot.

Ne félj a szél szavától
Kongó, üres lakodban,
S ne várd az ablakodban
Ki egyszer elhagyott.

2015. augusztus 13., csütörtök

Vihar előtti csend

Olvad az aszfalt, és forró párákban haldoklik a város, tapadnak a szárazon is nedves ruhák és a miniszoknyák és tűsarkú szandálok ideges összevisszaságában szinte érezhetőn feszül a ki nem mondott várakozás.
Összenyom a csend, a közelgő megváltás fekete díszletei előtt némán hemzseg a város. Az utcákon keresztülsöprő első esőszagú szélroham felkapja, összekeveri és magával viszi a kitörő megkönnyebbült sóhajokat.
Ömlik az eső. És a város felszabadultan, nevetve keres fedezéket.

2015. július 29., szerda

Rune története - X.

Theudelinda határozottan megkönnyebbült a férjével váltott búcsúcsók után. Most, hogy Tommaso elment, nem kell senki előtt színlelni, azt csinál, amit akar, úgy kínozza magát, ahogy akarja.
Nem is habozott sokat. Csak egy szavába került, és hamarosan egy környékbéli parasztokból álló nagy brigád leste minden parancsát.
– Akartok sok pénzt keresni? – kiáltotta Theudelinda.
– Akarunk! Persze, hogyne akarnánk! – tört fel egyszerre több mint húsz torokból.
– Akkor itt az első feladatotok! Látjátok ott azokat a falakat? – és saját hajdani kastélyának üszkös romjaira mutatott. Az emberek bólogattak.
– Most kel fel a nap. Mire lemegy, színét sem akarom látni! Tüntessétek el mindenestül!
– De nagysád, hova tegyük a köveket? – hallatszott valahonnét hátulról.
– Akárhová! Ássátok el, csináljatok vele, amit akartok, csak egyet ne. Házat senki se építsen belőlük, mert átok ül minden kövön!
Az emberek nyomban lapátot, csákányt, talyigát ragadtak, és munkához láttak. Napnyugtára híre-pora sem maradt az ősi kastélynak, még az alapjait is kiásták, területét pedig gondosan lefedték az erdőn túli kaszálóról hozott gyeptéglákkal.
Mindebből azonban semmi sem jutott el a közeli falucskába, ahol Ingrid, volt szobalány Theudelinda kastélyában, most leendő menyecske, épp az esküvőjét készült tartani. Már minden készen állt, az egész falu ünnepi díszben pompázott, a násznép összegyűlt, és Ingrid éppen elkészült ünnepi toalettjével, mikor hat fekete táltostól vontatott hintó gördült végig a főutcán, és megállt a templom előtt. Theudelinda szállt ki belőle, és vércsevijjogáshoz hasonló hangjától a legrészegebb legénybúcsús fiatal is rögtön kijózanodott, és rémült hallgatásba dermedt.
– Valaki közületek a legrettenetesebb eretnekség bűnének fertelmes posványában leledzik! – rikoltotta Theudelinda, miközben négy, szintén feketébe öltöztetett szolga egy máglya megrakásához látott a tér közepén. A násznép némán nyitott teret nekik.
– Az a valaki teljes szívéből, minden erejével, teljes odaadással… – hatásszünet – … a Sátánt szolgálta! Évekig élt a bűn fészkében a saját jószántából! Ez olyan bűn, amit a máglya tisztítótüze is csak nehezen moshat le ocsmány lelkéről! – majd minden eddiginél élesebben rikoltotta: – Vezessétek elém Ingridet, hadd teljesítsem be rajta az isteni igazságszolgáltatást!
A tömeg rémülten felmorajlott, a fekete poroszlók pedig elővonszolták a menyasszonyi ruhába öltözött síró, sikoltozó Ingridet.
– Walter! Walter, segíts! – kiabálta a lány eszelős kétségbeesésében – Én nem vagyok bűnös! Csak felszolgáltam! Nem csináltam semmi olyat!
– Lám, még tagadja cinkosságát a boszorkánycéda! – süvöltött Theudelinda – Máglyára vele!
Eközben három poroszló fogta le a vőlegényt, Waltert, további öt pedig kordont tartott Walter felbőszült barátai előtt, akik mindenáron Ingrid segítségére akartak sietni. A lányt a máglyára kötözték, és négyfelől alágyújtottak.
– Aki el merészeli hagyni a teret, ugyanerre a sorsra jut! – kiáltotta Theudelinda. Az egyre jobban elharapódzó tűz ropogása lassan elnyomta Ingrid sikolyait. A lángok visszatükröződtek Theudelinda vadul villogó, tébolyult szemében.
– Mit képzel magáról ez a nő, hogy Isten?! – fakadt ki másnap Walter, barátaival elvonulva a kocsma egy csendes zugában – Ingrid soha, senkinek sem ártott, mit tehet róla, hogy a gazdái miféle mesterkedéseket űztek?
– Semmit sem űztek – válaszolta az egyik barátja – Közönséges birtokosok voltak! Sőt, mondok valamit! Addig ment jól a sorunk, ameddig ők voltak az urak! Az a nő, de a férje is, akármennyire ájtatosak, de kizsákmányolnak! És most ez az égetés…
– Beszélj csak kicsit hangosabban, hadd hallják meg a nő spiclijei! – szólt rá a beszélőre a társaság harmadik tagja.
– Mindenesetre tenni kell valamit. Ez a nő mindannyiunkat a végromlásba dönt.
– Mi sem egyszerűbb – szólt közbe a negyedik cimbora, aki a száját eddig inkább csak ivásra használta – A nő állandóan utazik, könnyűszerrel lenyilazhatod, amikor a hintójában ül!
– Vagy lazítsd meg a hintója tengelyét, hogy akkor essen szét, amikor a legjobban vágtat – szekundázott valaki – Ha kis szerencséd van, agyonüti magát.
– Csak az a baj, hogy sosem jár egyedül. Mindig vagy húsz poroszló kíséri!
– Azok nem okozhatnak sok gondot. Közéjük küldesz egy sörszekeret, félóra múlva aztán boszorkánynak kell lennie, aki föl akarja mosni őket!
– Na ne legyél olyan biztos benne, hogy nem az. Úgy hírlik, a családját az Inkvizíció intézte el, azok pedig soha nem működnek ok nélkül!
– Én úgy hallottam, hogy nem volt velük semmi baj.
– Mit hallasz te? Legföljebb a borosüveg kotyogását. A múltkor is azt hitted, hogy a szomszéd Ulrich az áron alul eladott oldalasait sajnálja, pedig épp akkor temette el a nagyanyját! Persze holtrészeg voltál, mint mindig.
Felröhögtek.
– De abban igazam volt, hogy bolondul adta el azokat az oldalasokat! – Erre még jobban elkezdtek röhögni. Már órák óta üldögéltek ott, és jó pár pint sör lecsúszott a torkukon.
– Tudjátok, mire fogom felakasztani azt a ribancot? – kérdezte Walter már kissé akadozó nyelvvel – A saját beleire…
A nagy beszélgetésben nem látták, hogy valaki a pultnál fizet, és csendben távozik.
Fél óra múlva a faluban poroszlói élén megjelent Theudelinda.
– Ez az a falu, ahol az összeesküvés fészke van?
– Ez, úrnőm – válaszolta a besúgó.
– Felégetni.
A fekete csatlósok azonnal szétszóródtak az utcácskákban. Innen is, onnan is láng, sikoltozás csapott fel.
Az egyre terjedő tűzözön közepette egy rongyos asszonyság omlott Theudelinda lába elé. Három kisgyerek állt megszeppenve körülötte, a negyedik még karonülő volt.
– Úrnőm, könyörülj meg rajtunk! – rimánkodott az asszony, könnyeivel öntözve a nő lábait.
– Mit merészelsz, koldus? Takarodj, ne orcátlankodj itt fattyaiddal! – ripakodott rá Theudelinda.
– Úrnőm! Tekints e gyermekekre! Mi lesz belőlük, ha az otthonukat felégeted?
– Nem kotródsz? Még vádolni mersz?! – rivallt rá Theudelinda. Egy arra rohanó paraszt kezéből úgy kapta ki a kaszát, mint ahogy egy fűszálat tép ki az ember, és lesújtott vele a szerencsétlen asszonyra. Mikor azzal végzett, a rémületükben sikoltozó gyerekeket intézte el sorra. Még a csecsemőnek sem kegyelmezett. Meleg vérük összefröcskölte ruháját, arcát.
– Senkit se hagyjatok életben! – süvített Theudelinda rikoltása a lángokban álló falu felett.
Minden ízében remegő, holtsápadt csatlós borult úrnője elé.
– Úrnőm, nekem feleségem, négy gyermekem él itt – rebegte.
– És ez miben akadályoz meg téged?
A poroszló csak hebegett.
– Úgy, tehát megtagadod a parancsot? – villámlott Theudelinda szeme – Követheted pereputtyodat a pokolba! – és lesújtott a kasza.
És ez így ment faluról falura, végig a hatalmas birtokon. Minden falvat, ahol csak egy élt azok közül, akik valaha a kastélyban szolgáltak, Theudelinda felégetett, a lakosokat pedig lemészároltatta. A protestáns falvakban hovatovább eluralkodott a rettegés. Már nem is nevezték másképp úrnőjüket, mint Drachen, Sárkány.
Ezekben az időkben egy különös kinézetű, farkasbundát viselő idegen bukkant fel a vidéken. Gregornak és lengyel származásúnak mutatta be magát, de arca, öltözéke és leheletnyi akcentusa is inkább oroszra vallott. Sorra járta a falvakat, nem kérdezett semmit, nem elegyedett szóba senkivel, csak figyelt. Néha több napig is ugyanabban a faluban időzött, majd eltűnt ugyanolyan váratlanul, ahogy felbukkant. Az emberek tartottak tőle, a Sárkány kémjének nézték, de ha több ideig tartózkodtak vele egy helyen – például a fogadóban – valahogy mindig megoldódott a nyelvük, még ha egy árva kortyot sem ittak.

Rune története - IX.

– Na, tetszik a ház? – hallotta a konyhából a már jól ismert, csengő hangot.
– Csodálatos – morogta Rune, aki még mindig nem tért teljesen magához az ideút megrázkódtatásaitól. Azt azonban el kellett ismernie, hogy a konyha tényleg csodálatos. A vörös téglás falú helység egyik sarkában egy hatalmas kemence állt, ami magában foglalt egy jókora rácsot is főzésre. Mellette a falon a legkülönbözőbb főzőeszközök lógtak, köztük elég félelmetes kinézetű darabok is, melyek legtöbbjének rendeltetését Rune nem ismerte. A helység közepét egy kecskelábú asztal foglalta el, zöldségek és különböző fűszeres tégelyek voltak rajta kaotikus összevisszaságban. Az asztal egyik sarkán két személyre meg volt terítve.
– Szereted a tükörtojást? – kérdezte Rowana a tűzhely mellől.
– Igen – válaszolta gyorsan Rune, és csak azután jutott eszébe, hogy vajon honnan tudja a lány, hogy ő mit szokott reggelizni?
– Főztem teát is. Valahol az asztalon találsz mindent, amivel teát szoktak ízesíteni. Csináld meg, ahogy szereted.
Rune megköszönte, majd tanácstalanul nézett az asztalon heverő alapanyagokra.
– Bocsáss meg a rendetlenségért – szabadkozott Rowana – nem én voltam! Az a helyzet, hogy nem vagyok túl nagy mestere a konyhaművészetnek.
– Akkor ki főz? Azt hittem, te – csodálkozott a fiú.
– Én nem tudom, de nyilván sokan laknak még itt rajtunk kívül is. Képzeld, egyszer ki akartam menni a veteményeskertbe, de az ajtó valami elképesztő laboratóriumszerűségre nyílt. Azelőtt álmomban sem hittem volna, hogy ilyen szoba is létezik a házban. Valaki itt, úgy látszik, foglalkozásszerűen szirupot főz. Elképesztő.
– Az. Mr. Mearln azt mondta, majd elmeséli, miért lett ilyen. Ő nem itt reggelizik?
– Nem tudom, hogy egyáltalán reggelizik-e, én mindenesetre soha nem találkoztam vele itt. Gyere, egyél!
Mindketten leültek falatozni. Rune egy ideig feszengett, majd úgy döntött, mégis megkérdezi.
– Te már régóta vagy itt. Nem találkoztál egy… nagy szürke farkassal?
– Dehogynem. Sokszor kihúzott már a csávából – Rowana elmosolyodott – Képzelem, milyen arcot vághattál, mikor találkoztál vele. Első látásra kicsit félelmetes, de nagyon barátságos.
– Úgy látom, te már nagyon jól ismered ezt a házat.
– Ó, dehogy. Fogalmam sincs, mióta vagyok itt, de biztos jó régen. Ennek ellenére még mindig okoz meglepetéseket. Elsőnek szinte mindig egy olyan szobába nyitok be, ahová nem akarok.
– Ezek szerint Mr. Mearln téged sem avatott be?
– Nem. De elmondom, amit tudok. A házat a mi világunk szerint az ezerkétszázas években építtette Mr. Mearln sokadik ükapja, Alexandr.
– Neki láttam a portréját az egyik szobában!
– Igen. Szóval ez az Alexandr teljes titokban megépítette a kastélyt, hogy menedéket nyújtson az Inkvizíció által üldözötteknek.
– Szóval akkor így kerülhettem ide!
– Valószínűleg. Tehát a kastély titokban is maradt, csak azok tudtak róla, akik valóban megérdemelték a kastély védelmét, tehát tényleg boszorkányok, varázslómesterek vagy effélék. Azt tudni kell, hogy aki akkoriban ilyen volt, az egytől egyig, részben vagy egészben abból a dimenzióból származott, aminek a határán vagyunk. Innen vannak az én mágikus képességeim is, az anyai nagyanyámtól örököltem. És biztos vagyok benne, hogy a te képességeid is innen jönnek. Azokat viszont, akik vámpírok, fordult farkasok, élő halottak vagy egyéb szörnyetegek formájában kerültek át, kitartóan üldözték.
– Szóval ezért vagy itt te.
– Igen. De valamikor, három- négyszáz év múlva a kastély titkát felfedték, földig rombolták, és egy kápolnát építettek a helyére.
Rune felszisszent.
– Hát igen, viszont azok, akiknek eddig menedéket nyújtott, hálából új életre támasztották a kastélyt ebben a dimenzióban, úgy, hogy a kápolna képezte az átjárót a kettő között. De egy idő után a kastély már annyira megtelt varázslattal, hogy képes lett materializálódni mindkét síkon. Mivel azonban a kettő határán helyezkedik el, ezért itt semmi nem működik úgy, ahogy kéne. Idő, mint már tapasztalhattad, egyáltalán nem létezik, meg hát a többi furcsaságok is ebből fakadnak.
– Aha! Most már értem – Rune lenyelt egy darab tükörtojást – És azt tudod, hogy körülbelül hány szoba van itt?
– Azt szerintem még maga Alessias sem tudja – volta válasz – Rengeteg. Tudod, a legtöbben, akik itt laktak, saját lakrészt építettek maguknak. Ebből most rengeteg van, de még több az olyan, amit a lakója bezárt, mikor elment. Főleg ezek miatt még megbecsülni is képtelenség, hány szobája van a háznak, a térképét megrajzolni pedig egyenesen őrültség lenne.
Beszélgetés közben hőseink végeztek a reggelivel. Rowana leszedte az asztalt, Rune pedig azon tűnődött, hogy fog visszatalálni a könyvtárba. Problémája azonban hamarosan megoldódott, mikor Rowana megjegyezte:
– Alessias megkért, hogy foglalkozzam veled.
A srác szíve ugrálni kezdett örömében.
– És mit fogunk csinálni?
– Rengeteg dolog van, amit meg kell még tanulnod, hiszen eddig a könyveken kívül nem hiszem, hogy sok dologgal foglalkoztál volna – például fegyverforgatással.
Rune megilletődött. – Hát, tényleg nem.
– Enélkül ugyanis nehezen tudnál életben maradni, mert, mint látom, máris több ellenséged van, mint kéne.
Ez nagyon is igaz volt, az Inkvizíció emberei még mindig keresték. De mennyire elképedt volna Rune, ha megtudja, hogy van egy ezeknél is ádázabb ellensége: saját nővére...