Géniusz Lóci

Valójában én nem létezem, ez mégis az én birodalmam. Mondjuk inkább azt, hogy itt létezem, ezekben a szövegekben, mert én magam vagyok a szöveg. Valaki más írja ezt, de az én szavaimmal.

2016. október 10., hétfő

Miért is ne kötözködj a tanárokkal

Merészeltem elkövetni azt a szarvashibát, hogy Déri Balázs tanár úr poétika kurzusán kijelentettem, hogy a ritmuskövető hexameterrel (az olyannal, ahol minden szóhangsúly egybeesik a ritmikai hangsúlyokkal) nincs semmi baj. Az eredmény egyszerre elkeserítő vallomás a tanár úr igazáról és méltó válasz arra, hogy ezt a kijelentést saját kezűleg cáfoltatta meg velem 50 ritmuskövető hexameter formájában. Borzadozzatok:

Vádirat ellen szóljon most ez a védő szózat,
Válaszul írtam munkám, mégpedig arra a vádra,
Hogy kicsiny és botor elmém ebben lelheti kedvét.
Kérdezem én, hogy szólhat vádul a kedv és a tetszés?
Mért létezhet mégis rossz és helytelen ízlés?
Márpedig akkor is, ez most könnyű, egyszerü dallam,
Nem teher és nem fennkölt, semmi se változik eztán.
Kétség sem fér hozzá, furcsa ha lendül e hullám,
Mégsem mondhatom, így sem rossz ez az antik forma.
Ötven sor volt, ám nem mindegy, hogy legyen írva: (10)
Minden szóbeli hangsúly ott legyen, és soha máshol,
Ott, hol dobban a ritmus, súlyos a metrum a versben.
Nappal és éjjel ötven jó sort válaszul írtam,
Ötven sorban jó sok mindent meg lehet írni.
Mégis szűk kör, melyből szót ad számba a Múzsa:
Három szótag - maximum ennyire futja a szóban.
Arról volt szó, írjak jól, hogy passzol a ritmus,
Ám azt senki se mondta, hogy össze is érjen két sor.
Nem kell téma és értelem, nem kell mondani semmit,
Csendben lüktet, szívként dobban s felcsobog inkább.
Mért legyek én itt költő, mért is mentem a bőröm?
Nem hiszem el, hogy eddig húztam, s nyújtom e verset.
Még fele sincs kész, és már érzem, hogy kutya baj van…
Gyorsan fogynak az ötletek, lassan telnek a percek.
Fáradok, így hát itt egy kis szünet, azt hiszem, elkél. (25)
Félve és enyhén szégyenpírral szólalok ismét:
Most már látom, mért is rémes, rossz ez a vers így.
Abba se hagyhatom itt már, szégyen lenne, ha lustán
Meghátrálnék, s mástól jönne ez orvosi példány.
Kedvem lenne a gépen lógni, s játszani inkább, (30)
Már nem harcolok annyira bőszen e módszer mellett,
Sőt, nem is érdekel immár versem lüktető árja.
Rossz ez a vers. Egy fattyú. Anyja se kedveli, hidd el.
Lassan nem lesz már miről írnom, lanyhul a kedvem,
Három szótag majdnem semmire sem jó, főleg
Hogyha a vers már nemcsak hosszú, kínos és egyben
Már oly rossz, hogy félek, meghal mind, aki hallja.
Nem lehet ezt már versnek hívni, bődület inkább,
Kényszer szülte és égeti arcom e név a lap alján.
Máris? Hogyhogy? Még csak húsz bő éve ha hordom, (40)
Ám ha egy ennyire rossz mű szennyezi, s mint kosz a kézre,
Rátapad, inkább mentem hű nevem, és le se írom,
S mint rossz gyermeket élveteg anyja ha megszüli is, de
Meg nem tartja, úgy vetem én is e művet a köznek,
Borzong, s jócskán töpreng majdan mind, aki hallja,
Miért kellett ezt? Hogyhogy volt, aki elkövet egy rút,
Semmire sem jó, semmibe függő, versszerü, hosszú,
Kínos módon ritmikus, gyilkos verstani fegyvert,
Melyről tudnak mondani minden szépet és rosszat:
Légyen e versem intő példa a kései népnek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése